Az alábbi versikét a hóesés, egy szakítás, némi szomorkás hangulat és az optimizmus ihlette:
Hóember és jégszív
Kimegyek a hóesésbe és engedem,
hogy a fehérség rám essen és ellepjen.
A fehér, hópelyhekből álló kabát alatt didergek,
s mégis élvezem, hogy hóembernek néznek az emberek.
Hamar kiderül, hogy nemcsak hóból vagyok,
mert a hórétegek rólam hamar leolvadnak.
Igen, belülről melegséget árasztok, és ezt nem bírják elviselni a gyönyörű, érzékeny, hideg hópelyhek.
A hó elillan, mintha soha rajtam sem lett volna,
s víz formájában – mint a könny – tovább peregnek a hóból átalakult vízcseppek.
Mert a hó csak ott marad meg hosszabb ideig, ahol a rideg fagy várja. A fagyos Jégország az ő igazi otthona.
A melegség és szeretet az ember éltetője, de sajnos néha befagy némelyek szíve.
A jégszívet felolvasztani csak igazi szeretettel lehet, de csak akkor, ha a jégszívéhez valaki közel enged.
Időben kell a jégszívet kiolvasztani, mert a hidegség képes a lelket is próbára tenni.
Aki tehát szeretne igazi boldogságban élni, igyekezzen a szívét melegen tartani.
(írta és szerzői jogok: Kabany Csilla, a KreatívSpirit lélekoldás-erősítés alapítója és oktatója, SVT-szakember, író, szövegíró – a versikét csak a szerző nevével és az oldal linkjével együtt oszthatod meg. Köszönöm!)
