SZÍV ÉS ELME SZERELME
Amikor a könnycsepp vándorútra indul,
a szív az, amely útnak indítja a könnyet.
S a csendes sírást senki sem hallja,
még az sem, aki a tőrt a szívben jól megforgatja.
Mert a tőrt az elme szúrta a másik szívébe.
„Ó, a szegény, ki csak odúban lakik,
s kinek nincs más, csak a szíve,
ugye nem gondolta komolyan, hogy őt
felvállalom?”
S, a szív, ki mindezt hallja,
nem mond semmit,
csak szomorúan dobban,
alig hallhatóan.
S az elme meg sem hallja a szív szomorú, halk dobbanását,
csak mondja a magáét, és azt hiszi elfoglalta rég
az őt megillető királyi helyét.
„Király vagyok! – szól az elme.
Igaz Szerelemnek itt nincs helye.
Trendi vagyok,
mert nagy vagyont felmutatok,
s körbevesznek rajongó jó barátok.
S a szív nem érdekel,
mert az igazi szerelmet vállalni,
nem trendi.
Nem rúghatom fel kényelmes életem,
mit szólnának a többiek, Istenem?
Különben is ő csak egy szegény valaki,
vele nem tudnék kényelmes jólétben élni.”
A másik szíve hallja amit szerelme elméje mond,
és dobbanása egyre csak lassul,
s érzi, valami a helyéről kimozdul.
S már vérzik a szíve,
de még dobog kicsit,
s arra van még ereje,
hogy a fájdalmát megkönnyezze.
Elfordul hát a szív az elmétől,
s mélyen megsebezve,
igyekszik az elmétől minél messzebbre.
A szerelme elméje viszont észre sem veszi,
milyen fájdalmas tőrt szúrt a másik szívébe.
Az elme gőgösen elkezdi játszani, szánalmas színházát.
Eljátszik egy szerelmet, ami sosem volt,
s elfordul az igazitól, ami már majdnem holt.
A szerelme szíve már alig-alig dobban,
s az elme megnyugszik,
biztonságban van.
Nem kell az elmének már a szívvel harcolni,
mert ő győzött a szív felett,
sikeresen elnyomott minden szerelmes érzelmet,
s diadalittasan továbbmehet.
Tovább megy az elme,
és két végén égeti a gyertyát,
s amikor a gyertya megégeti ujját,
az elme csak akkor veszi észre:
hogy elhagyta őt az igazi szereleme.
Ekkor az elme kétségbeesik,
s keresi azt a szerelmét,
akit sosem érzett,
akit csak elzavart,
mert nem értett.
És most érti csak igazán
a szív értékét,
s látja szerelme szépségét.
Felismeri végre az elme
saját gőgjét,
és gyengéden megszólítja szerelme szívét:
„Kérlek bocsáss meg, hogy gyáván elküldtelek,
most látom, csak mit tettem veled.
Szeretném jóvátenni hatalmas hibámat,
szerelmet vallani neked, s a világnak.”
Szerelme szíve csodálkozva dobban,
s örömmel fogadja az elme vallomását:
„Megbocsájtok, mert még időben szóltál,
és örülök, hogy szerelmet vallottál.
S most már egy ritmusra dobban a két szerelmes szíve,
és ezt már elfogadja mindkettőjük elméje.
Már az elme is tudja és érti,
a szív nélkül nincs értelme élni.
(írta: Kabany Csilla, a KreatívSpirit lélekoldó-erősítő alapítója és oktatója, szövegíró – a vers csak a szerző nevének és blogjának megjelölésével, linkjével együtt osztható meg.)
